Együtt, egyedül

Alig vártam, hogy eljöjjön karácsony, hogy egy kicsit együtt lehessen a család. Beszélgessünk, játszunk együtt, legyenek közös programjaink. Aztán jött az arculcsapás: az egyik gyerek a telefonját nyomkodta reggeltől estig, míg a másik a játékkonzollal einstandolta a televíziót.

Együtt voltunk, de még sem. Ha beszédet kezdeményeztem morcos, unott pillantásokat kaptam. Közben néha elkapom azokat a panaszokat gyermekeim szájából, ha éppen beszélni van kedvük, hogy anya mindent odaéget a konyhában, mert közben a telefonját nyomkodja!

Na ilyenkor mit tegyek? Felteszem a kezem, ugye milyen szar, hogy ez történik? Értitek, hogy nekem mi a bajom? Nem, nem értik.

Megállapítottam, hogy a digitális világ végérvényesen és kizavarhatatlanul betört az otthonainkba. És épp mikor ezen merengtem, megtörtént hogy lányom telefonja PUK kódot kért, és csak este volt érkezésem Vandával (Az egyik szolgáltató virtuális asszisztense. A szerk.) konzultálni ez ügyben. Életem magva fél napot őrjöngött, dühöngött, hogy sose lesz már telefonja…

„Szerintem anyu már nem is tud beszélni” – fogalmazta meg egy 15 éves fiú, miként éli meg, hogy az édesanyja állandóan az okostelefonján lóg, akkor is, amikor együtt vannak otthon. Sherry Turkle amerikai szociológus négy évvel ezelőtti, Reclaiming Conversation (A beszélgetés visszaszerzése) című könyvében több hasonló idézet mutatja, mennyire nehéz felnőttként uralkodni magunkon, megtartani a helyes egyensúlyt képernyőhasználat és társas kapcsolatok között, illetve, hogy ezt a bizonytalanságot mennyire megsínylik a gyerekek (is).

Turkle „társas magánynak” nevezi e jelenséget, amikor – akár az étkezőasztal mellett, akár a saját otthoni zugában – mindenki a telefonja képernyőjébe temetkezik.

Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, miként segít az okos eszköz egyben tartani a családot, arra használni, hogy a kapcsolat bármely percben felépíthető legyen, illetve mikor fordul át ellenőrizhetetlen tartalmak látogatásába gyerekek esetében. Ráadásul a srácok ebben a virtuális valóságban tartanak kapcsolatot ismerőseikkel, barátaikkal, ami rengeteg konfliktus forrásá is lesz egyben, hiszen hiányzik a szöveget kísérő metakommunikáció. Ez számtalan vita, sírás, hátat fordítás, kibékülés forrása, természetesen a virtuális világban.

Ilyen körülmények között hogyan tudjuk felelősen alakítani gyermekeink kapcsolatát a modern technikával, egyszersmind megőrizni az élő családi kapcsolatokat? A gyerekek nem a „hegyi beszédekből” és tiltásokból, hanem a szülői mintákból tanulnak a legtöbbet – figyelmeztet Heitner.

Ezért nagy a szülők felelőssége, hogy ő maga miként használja a telefonját, számítógépét. Pötyög-e üzeneteket, amikor ott van vele a gyereke? „Szabad-e” felvennie a telefont vacsora, közös étkezés közben – akár a „munkára” hivatkozva? Végső soron mit lát a gyerek: a felnőtt irányítja és használja a kütyüket, vagy inkább azok a szülőt? Különösen meglepő számomra, amikor azt látom, hogy a nagyszülőket is beszippantotta ez a világ.

Én például ragaszkodom ahhoz, hogy étkezések során nem lehet az asztalhoz hozni a telefonokat, épp elég hogy a TV „beleszól” az étkezésbe, de látom az egyik gyereken, hogy megfeszül a csippantás pillanatában. Én veszítettem már el ismerőst azért, mert szóltam neki, beszéljünk, ne írogassunk egymásnak.

Nem sokat javít a helyzeten a nyaralás, mert ha „netet ért” a telefon, abban a pillanatban elveszítjük egymást. Kíváncsi leszek a fiataloknál mi lesz az esti ágyba bújásnál? hol lesz a telefon? Vagy lassan már virtuális pettinget folytatnak csak?

Az ellenpélda is meg van, a fiam a minap valamit mutatott a telefonján és látom, hogy 187 megnyitatlan messenger üzenete van… Őt a játékkonzol szippantotta be.

Mindenki hordozza a keresztet, és igen sok időbe kerül, hogy olyan programot találjak ki, ami elvonja őket a kütyütől. Azért néha sikerül. Van remény. De azért néha magányosnak érzem magam közöttük. Így ünnepek körül különösen.