Karanténnapló – sosem tudtam eddig számolni nap
Végére értem a lakás mind a hatvanhárom négyzetméterének – ráadásul minden irányból. Sosem volt még ennyire tiszta a kégli, s gyanítom, nem is lesz. Illetve inkább bele sem gondolok, mi kell ahhoz, hogy megint hason fekve kússzak végig a kérón, és porszívózzam ki azokat a sarkokat is, amelyeknek eddig a létezéséről sem voltam meggyőződve.
A négykézláb-, és hasonkúszó pozíció után a felegyenesedés, no meg a jól végzett munka eredményeként bekövetkező „majd beszakad a derekam” érzés hála Istennek rövidre, ámde annál markánsabbra sikeredett. Keresztbeálló szemmel a mennyezetre pillantva – mintha a banzsítás akár egy hajszálnyival is elősegítené a hasogasó derékfájás csillapodását – hihetetlen elégedettséggel töltött el a ragyogó, tiszta, csodálatos illatban pompázó otthonom. Rögtön fel is ötlött bennem a gondolat, hogy éppen apjuknál állomásozó utódaimat haza sem engedem többé. Lánykámmal megosztottam a gondolatot, szerinte egyáltalán nem voltam vicces. Pedig de. 😊
Napnál is világosabb, új célt kell kitűznöm magam elé, annál is inkább, mivel mindeközben olykor dolgozom, kiolvastam négy és fél könyvet mindössze négy hét alatt (erre azt hiszem azóta nem volt példa, mióta felvettem második keresztnévként az anya nevet, pedig az sem tegnap volt), végére értem egy sorozatnak, s ha mindez még nem lenne elég, megkötöttem egy fél pulóvert. Ha ilyen tempóban folytatom, gyorsabban fogy a fonal, mint az idő, úgyhogy lehet, lebontom, és párszor újrakötöm. Ámbár, egyik szívemcsücske barántnőmnek készül az alkotás, de majd megvigasztalom azzal, hogy úgysem tudná felvenni, mivel nem mehet most sehova. 😊
Az újabb megvalósítandó célok kapcsán nemrég hasított belém a felismerés, hogy közeleg a húsvét. Ezen apropóból a tojásfestésről kezdek agyalni, most épp a hogyan fessük be körömlakkal a tojásokat verziónál járok. Csak bízom benne, hogy a kreativitásom fejlődik, és nem a szellemi képességem hanyatlik. Ez utóbbi tudniillik beláthatatlan következményekkel járna.
Egyébiránt azt kell mondjam, meglepően jól bírjuk a karanténosdit, bár kamasz fiam a minap megjegyezte, hogy soha többé nem panaszkodik arra, mennyire egysíkúak a hétköznapjai, mert a nappaliból nézve már az is nagy kaland lesz, ha végre újra felülhet a csepeli HÉV-re. 😊 Mindannyiunknak azt kívánom: miharamabb kalandozhassuk, kinek – kinek kedve szerint.
