Karanténnapló – iksz a négyzeten mínusz második nap

Karanténszámításunk előtt történt… valamikor 2019 nyarán

Főhősünk, azaz szerény személyem karanténmentes körülmények között bár, de itthoni munkavégzésre kárhoztatott megfelelő iroda hiányában. Na ez az itthoni munkavégzés, divatosan hómofisz (sic!) éppoly vonzó tud lenni elméletben, mint egy sokgyermekes család egy óriásplakáton: a gyerekek csinosak, mosolygósak, problémamentesek. Naná, hiszen sem nem mozoghatnak, sem meg nem szólalhatnak. Azért lássuk be, ha otthon vár(na) hat gyerek, már nem minden pillanatban lenne őszinte a mosolyod. Na jó, a tiéd lehet, az enyém egészen biztosan nem lenne az.

Úgyhogy, amidőn mindenki más első pillanatban még felcsillanó szemmel fogadta a hómofisz lehetőségét, én kibontottam egy üveg bort, mondván itt már csak az alkohol segít(het). Már megint itt tartunk. Hurrááááááá! ☹ Ámbár az is megfordult a fejemben, hogy a jó Isten vagy nagyon szeret és kiválasztottként kezelt azzal, hogy adott nekem nyolc hónapnyi előnyt, mintegy hómofisz edzőtábor gyanánt, vagy úgy gondolta, végre elérkezett az idő, hogy totálisan az őrületbe kergessem ezt a nőszemélyt, és a mindenki másra váró karantént neki megtoldom nyolc hónappal, csak hogy megtudja, hol lakozom. Jelentem, nem, nem tudtam meg. 😊

Senki nem értett a barátaim közül, amikor már az elején megjegyeztem: ez a buli nem annyira jó, mint ahogy elsőre gondolnánk. „Jaj, most miért mondod? Legalább nem kell utazgatni, korán kelni, stb.” Azóta eltelt tudomisén hány nap, meg néhány hét, és fordult a kocka: amidőn otthonukba beszorult barátnőim, ismerőseim ecsetelik nekem a bezártság borzalmait, s komorulnak el egyre jobban, én helyenként nevetésben török ki. Na jó, helyenként én is csupán hisztérikusan.

Jönnek a különféle üzenetek, rendszerint a családtagokra vonatkozó tartalommal: pánikol, vészmadárkodik, nem tanul a gyerekkel, de helyettem sem végzi el a munkát, idegesít, stb. Szépen, csöndben kezd kirajzolódni előttem a jövő sikerszakmáinak listája: válóperes ügyvéd, halottkém, gyógyszerész, jobb esetben tartós külföldi munkavállalás.

Már túl vagyok a lakás háromnegyedének suvickolásán. Atomjaira szedtem a lakást, olyan helyeket is megtaláltam, aminek a létezéséről sem volt tudomásom eddig, s gyanítom, ha az élet visszatér a korábban megszokott kerékvágásba, a jövőben sem veszek majd tudomást ezen rejtett zugokról. Kiselejteztem a ruháim, a nem hordott ékszereim, az egy éve elő nem vett konyhai eszközöket, valamint fényesre nyaltam a konyhaszekrény tetejét.

Mindeközben sajnos a munka némileg megcsappant. No persze nem az eszelős hajsza után áhítozom, elvégre nemrégiben azért is váltottam munkahelyet, mert úgy éreztem: végére értem a teljesítőképességem határának. Most azonban olybá tűnik, mintha napokra ugyan, de átestem volna a ló túloldalára – csak stílusosan, ha már lovas nemzet vagyunk. Úgyhogy soha nem látott módon vetem rá magam minden egyes feladatra, megtalálva imígyen egy excel táblázatban a lét tünékeny értelmét.

S vészjóslóan töprengek: mi lehetne a következő tevékenység, ami áldozatául esik a hogyan éljük túl a karantént önmegvalósításnak című projektnek. Van pár versenyképesnek tűnó gondolat, s amint megvan a nyertes, jelentkezem…

Tsóközön nektek! Éljük túl a karantént jeligére a porszívócső, a szúrószerszámok, s minden egyéb, fegyverként használható tárgy (úgy mint mainkűrkészlet, vagy kenyérpirító) felnőttel elől elzárva tartandó. 😊