Karanténnapló – házhoz jön a pszichológus
Eltelt a hosszú hétvége, elügetett a nyuszi – üdv szürke hétköznapok, vissza a megszokott – vagy épp ellenkezőleg, még meg nem szokott – kerékvágásba: otthonból irány a hómofisz, és a netsuli.
Több, mint mázlista vagyok – legalábbis ahogy elhallgatom egynémely ismerősömet. Összes fellelhető – szám szerint kettő – gyermekem kifogástalanul alkalmazkodott az új helyzethez: önállóan, ügyesen intézik iskolai dolgaikat. Nem kell őket noszogatni, győzködni róla, hogy ez nem nyaralás. Ha igazán őszinte akarok lenni – legalább saját magammal – tulajdonképpen azt kell mondjam: fogalmam sincs, mit tanulnak. A poénos feladatokat megosztják velem, mint például építs akadálypályát a panellakásban, süss palacsintát, stb. Sokakkal ellentétben, ha online oktatásról van szó: büszke – és messze nem utolsósorban – végtelenül nyugodt anyuka vagyok.
A telefonomon természetesen fut a Kréta alkalmazás, az elektronikus napló, amely időnként jelez, hol házi feladatot, hol értékelést, hol tájékoztatást az aktuális helyzetről. A minap épp velem, mint gondviselővel kívánt értekezni a Krétán keresztül az iskolapszichológus. Nocsak… Pedig azt hittem, jól vagyunk. 😊
Azt már második gyermekem bölcsődei beíratásánál megtanultam, fölösleges vetíteni, mondhatsz te bármit, a gyerek úgyis bemutatkozik. Lánykám esetében az első pillanatban mondtam, hogy kézzel eszi a húslevest, és ember legyen a talpán, aki partedlit köt a nyakába. (Nekem utoljára féléves korában sikerült.)
Ehhez képest első ebéd a bölcsiben: gyönyörűséges kék szemével, mosolyogva néz a gondozónőre, kezébe adja a partedlit, kicsit még előre is biccenti a fejét, hogy könnyebben lehessen a nyakába kötni. Kezébe veszi a kanalat, és finoman kikanalazza a tányérból a levest. Épp csak a kisujját nem emeli el a kanál szárától, de ezt betudom holmi reinkarnációs amnézisnek, egy pillanatra nyilván megfeledkezett angol úrilány mivoltáról. Döbbenten ülök, nem a megszokott formában ugyan, de totálisan leégetett a gyerek. Lelki szemeim előtt máris kirajzolódott, amint az első adandó alkalommal fejére borítom a húslevest – nemes bosszú gyanánt.
Visszakanyarodván a kérdőívhez. Volt általános, állapotfelmérő kérdés, gondolom készülnek a karantén utáni lelki tatarozásra – bár sejtelmem sincs, vajon ki vallaná be például, hogy legszívesebben kiirtaná a családját, vagy eldugta a vágókéseket, mert nagyobb fenyegetésnek érezte, mint a koronavírust.
Vágjunk bele! Igaz-e az, s ha igen, milyen mértékben, hogy állandó időhiányban szenvedek, mióta együtt tanulok a gyermekeimmel? Igen, időhiányban szenvedek, mintegy harminc éve minimum, de nem, nem tanulok együtt a gyermekeimmel. Én már régen kijártam a hatodikat. Sőt, a gimit is.
Tartok-e tőle, hogy a gyerekeim majd nehezen szoknak vissza a hagyományos, járjunk iskolába figurához? Ettől cseppet sem tartok. Na de hogy én hogyan fogok majd újra hajnali fél hatkor baconos szendvicset sütni a nulladik órára igyekvő gimnazista fiamnak – arról viszont már lehet, hogy szeretnék beszélgetni.
Van-e olyan, aki egyre nehezebben viseli a bezártságot? Igen. Én.
Tapasztaltam-e, hogy nem dobják fel azok a tevékenységek, amelyeket korábban szeretett? Még jó, hogy. Egészen más az előszobában görkorizni, mint a ház körül. S ha már itt tartunk: ez a figura számomra is sokkal kevésbé élvezetes.
Kevésbé összeszedett, feledékeny, szétszórt – hát nem is tudom. Nálunk ez alapprogram, koronakarantén előtt is épp ilyenek voltunk. Változás egy szemernyi se. Se most, se majd annak idején az Alzheimer-kórnál. 😊
Rendes voltam, nem hoztam szégyent a gyermekeimre. Kitöltöttem, a megjegyzéseimet magamban tartottam. Remélem, nekem is beír egy dicséretet a Krétapszicho.
