Potyautas a vonaton I. rész

Márta (A neveket minden esetben megváltoztattam.) reggel öt óra harminckor kel. Jelentős túlsúllyal bír, így ez az egyszerű művelet is nehezére esik. Beveszi a mintegy tizenhat gyógyszerből álló reggeli „koktélját”. Cukros, többféle személyiségzavarral küzd, magas vérnyomása van, visszeres a lába és operálhatatlan térdproblémája van. De gyereket nevel, egyedül, az elmúlt egy évben a harmadik albérletben laknak és a város másik végébe jár dolgozni, többszöri átszállással. Kemény meló már a munkahelyemre is bemenni – mondja. De megteszem, mert az állami járandóság nagyon kevés. Abból a havi élelem még épp kijön, de a lakhatás és a gyerek iskolája már nem. A munkahelye előtt megvárja a bottal, és bizonytalanul közlekedő Tímeát. Segít neki a lépcsőn fölmenni. Mondhatnánk vak vezet világtalant, de ezek az emberek csapatban élnek és segítenek egymásnak. És ez tiszteletet parancsol.

Amikor bemegyünk a munkahelyünkre, joggal tesszük fel a kérdéseket: akarom én ezt? Megéri ez nekem? Szeretem ezt csinálni? Ha a válasz mindháromra igen, akkor nyert helyzetben vagyunk. Gyanítom, kevesen adnak „háromigen”-t. Az esetek többségében pedig, képzettségünknél, képességünknél fogva nyitva áll a kapu, hogy váltsunk. A lehetőség adott, hogy igenekkel halmozzuk el magunkat.

De vannak emberek, akiknek nincs választásuk, kényszerpályán vannak, nem feltétlen szeretik azt, amit csinálnak, de nap, mint nap megteszik. Nekik ez a túlélést jelenti. Nem túlzás ezt állítani. A megváltozott munkaképességűeknek nincs más lehetőségük. Fog szorítva, betegen, sokszor fillérekért dolgoznak.

Érdekelt, miért teszik? Először azt gondoltam, hogy majd harapófogóval kell belőlük a válaszokat kihúzni, hiszen mégiscsak valamilyen betegség miatt váltak megváltozott munkaképességűvé. De mérhetetlen szeretettel fogadtak és első pillanattól nyíltak és őszinték voltak. Pedig tragikus sorsú utakat taposnak. A legtöbb „rehabos” – mert egymás között csak így használják – nem egy típusú betegség miatt vált megváltozott munkaképességűvé. Akad, aki némi szkizofréniával spékelt Borderline személyiségzavart hordoz a súlyos cukor és ízületi betegségével, akad, aki a cseresznyefáról esett a gerincére és az idők során szerzett hozzá személyiségzavart, így vált azzá, aki. De volt olyan fiatalember, aki épp és egészséges munkavállalóként baktatott hazafelé és egy buszmegállóba csapódó kocsi tette élete hátralévő részére nyomorulttá, vagy nyomorékká. Nem tudom melyik a jobb kifejezés… A szerencse, hogy egyikőjük sem érzi olyan nagyon tragikusnak a helyzetét, mint én gondolnám! Mindent megtesznek azért, hogy dolgozzanak! Ez a becsülendő. Nem állítom, hogy nem akadt közöttük olyan zavaros személyiség, akinek bár mindene megvan, vagy meg lehet, mégis naponta akar öngyilkos lenni. És milyen szerencse, hogy vannak olyan munkaadók, akik oda is figyelnek ezekre az emberekre – mert lássuk be, törvény ide vagy oda a munkáltatók nem szívesen alkalmaznak „beteg” embereket, mert velük mindig csak a baj van…

Egy debreceni központú cégnél több száz megváltozott munkaképességű dolgozik, a legkülönfélébb munkakörökben. Igaz, hogy úgy alakították a tevékenységet, hogy el is tudják ők végezni.

Az itt dolgozókkal sikerült megszervezni egy, később barátinak minősíthető beszélgetést. Egy-két kérdést gondoltam, de aztán olyan sok minden szóba került, hogy végül egy egész interjúhalom kerekedett, amelyet két részletben fogunk közreadni. Olyan mérhetetlen megbecsülést érzek ezek iránt az emberek iránt, mivel betegen, nem nagy pénzért, de dolgoznak. Mert dolgozni akarnak! Beszélgetésünk elején kértek, hogy tegeződjünk.

Miért dolgoztok?

Én azért, hogy ne legyek otthon egyedül – mondja Jutka, majd a többiek azonnal helyeselnek – a depresszió ellen a legjobb, ha közösségben lehetek – vágja rá Ági. Én csak simán szeretek közösségben lenni – toldja meg Ágota. Marika még szebben fogalmaz: ez az egész a szocializálódásomat segíti, oldja a magányt.

Én azt hittem mind a pénzt soroljátok majd az első helyre!

Igaz, ami igaz, meg is kell élnünk valamiből, a gyógyszerek is rengetegbe kerülnek – mondja Márta, Piroska még érdekesebbet mond: tudod eddig a gyerekeimet támogattam, most az unokáimat kell, ráadásul az állatokat is szeretem, van két cicám, halaim, és a legköltségesebb, hogy nyomtatott könyvet szeretek olvasni!

Ilonkának az orvos javasolta, hogy a rendszerességgel talán jobban kordában tudja tartani a mentális betegségét.

És sikerült?

Igen, szedem a gyógyszereket, terápiára járok, bemegyek a mi kis közösségünkbe, beszélgetünk is és azóta az otthon eltöltött idő sem a mély depressziómról szól.

Jobb a közösségben? Vagy kényszernek érzitek?

Jobb! – vágják rá majdnem egyszerre. Én kevesebb gyógyszert kell hogy szedjek – mondja Jutka. Márta hozzá teszi: a közösségben az emberi kapcsolatok, a hasonlóság felértékelődik, az hogy olyan emberek között lehetek, mint én, működik a tolerancia. A csendes Emma ekkor szólal meg először: néha így, néha úgy. Ha rosszabb állapotban vagyok, akkor sokszor csak teher, kényszer. Ilyenkor nem szívesen megyek közösségbe, senki nem szeret gyengének látszani.

Úgy gondolod, hogy az „egészséges” munkavállalók nem mutatják ki, hogy aznap rossz napjuk van?

Lehet, hogy van aki igen, én nem szeretem…

Mióta vagytok tartósan betegek? Mindig is dolgoztatok?

Legtöbbünk tizenöt, húsz éve küzd ezzel az élettel – mondja Tímea. De nincs közöttünk olyan, aki folyamatosan tudott volna valahol dolgozni – teszi hozzá Ági. Elmesélik, hogy a legtöbb helyen, csak ideig-óráig tolerálják, ha valaki beteges, vagy rendszeresen orvoshoz kell járnia. Ennek meg az lesz a következménye, hogy megint erősödik az alapbetegsége. Látom, legtöbbjüknél, a szervi betegség a kisebbik gond, mind „beszerez” magának e mellé valamilyen mentális betegséget. Ezeket a mai orvostudomány csak gyógyszerrel képes kezelni, ha képes. Kigyógyítani nem tudnak, inkább elnyomják a tüneteket. De egy munkahely elvesztése azonnali visszaesést okoz. Ezért lenne fontos számukra a kiszámíthatóság, állandóság. Hogy emberként kezeljék őket. Tapasztalom, hogy a munkaadók a legtöbb esetben nem akarnak segíteni, sokszor nem is tudnak. Ezek az asszonyok talán szerencsések, mert munkaadójuk kifejezetten megváltozott munkaképességűeket alkalmaz, így tudják, hogy mivel jár alkalmazásuk. Sajnos sokszor az is nagyon hosszú idő, míg megkapják a nem rehabilitálható státuszt. Addig pedig csak a család, a barátok támogatására számíthatnak. Dolgozni sokszor nem is tudnak. Nem turkálok a zsebükben, de tudom a statisztikák alapján, hogy az állami ellátó rendszerből nagyjából a minimálbér 60-70%-át kapják meg. Ez persze majdnem szép az államtól, de sajnos be kell látni, a megélhetéshez édes kevés. Pedig van közöttük olyan, aki a közkeletűen leszázalékolása előtt, 20-25 évet is dolgozott és befizetője volt a rendszernek. Jelenleg alig kap vissza belőle valamennyit.

(Folytatjuk)