Pár nappal ezelőtt közöltük jelen írás első részét. Megváltozott munkaképességű emberekkel beszélgettem egy budapesti irodában, amelyet egy debreceni cég működtet. A „Rehabosok” életébe igyekeztem bepillantást nyújtani. Közben az is eszembe jutott, hogy a mai világban mentálisan egyre közelebb kerülünk az ő világukhoz, annyira rohanunk, hogy a teljesítés közben észre sem vesszük, hogy belerokkanunk az életbe. Egyre többen szállunk majd fel arra a vonatra, amelyet Marika említ ennek a befejező résznek a végén. Mielőtt elolvassa Kedves Olvasó ezt a részt, kérem,

Márta (A neveket minden esetben megváltoztattam.) reggel öt óra harminckor kel. Jelentős túlsúllyal bír, így ez az egyszerű művelet is nehezére esik. Beveszi a mintegy tizenhat gyógyszerből álló reggeli „koktélját”. Cukros, többféle személyiségzavarral küzd, magas vérnyomása van, visszeres a lába és operálhatatlan térdproblémája van. De gyereket nevel, egyedül, az elmúlt egy évben a harmadik albérletben laknak és a város másik végébe jár dolgozni, többszöri átszállással. Kemény meló már a munkahelyemre is bemenni – mondja. De megteszem, mert az állami

Meggyötört társadalmunknak van egy olyan rétege, amelyet még jobban súlyt a mindennapok nehézsége. Ők azok, akik valamilyen súlyos betegség miatt a perifériára kerültek. Pedig jellemzően dolgozni akaró, épkézláb emberekről beszélünk, igaz több odafigyelés mellett. Sok esetben meg van a szaktudásuk de az igyekezetük és a beilleszkedési vágyuk biztosan. Érthetetlen, hogy a munkáltatók miért zárkóznak el attól, hogy alkalmazzák ezeket az embereket.