Nem adok címet

Nem, nem adok címet ennek az írásnak, mert akkor óhatatlanul benne lesz az a szó, hogy karantén. Ezt pedig már unom. Mindamellett, hogy itt is erről lesz szó. És most szeretném leszögezni azt is, hogy nem kívánok semmiféle versenyre kelni kolléganőmmel, akinek Karanténnapló írásait olvashatjuk lassan sorozatban.

Nem, nem adok címet, azért sem, mert nem tudok. Komolyan. Mi legyen a címe az érzésnek, a képességnek, annak, hogy én is összefoglalhassam – és ígérem nem sorozatban – azokat a napokat, amelyeket immáron negyedik hete élünk idehaza.

Bevallom kissé izgultam, amikor kiderült, hogy itthonról kell majd dolgozni, hiszen tudtam, hogy a munkám jelentős részben megköveteli az irodai személyes jelenlétet. Aztán úgy látszik sikerült ezt feldolgozni, megoldani, mégpedig úgy, hogy elég jó szervezéssel és kifejezetten együttműködő kollégákkal áldott meg a sors. Így aztán elég gördülékenyen ment a kezdés.

Nem csak nekem

A gördülékeny kezdéshez az is hozzá segített, hogy két gyermekem iskolája is meglepő gyorsasággal állt elő ennek a távoktatásnak nevezett valamivel. Szívem szerint leírnám mindkét iskola nevét, de nem tehetem meg. Legyen elég annyi, hogy az egyik egy 145 éve működő IX. kerületi gimnázium, a másik egy kis csepeli általános iskola. A gimi már az iskola bezárásokat követő kedden egy kész rendszerrel állt elő, ami azóta is megfelelően működik. Nagyobbik kamaszodó gyermekem így azonnal folytathatta a tanulást, amit szemmel láthatóan élvez. Én nem érzem rajtuk azt, amivel tele van a fész (sic!), hogy annyira leterhelik őket! Ez egy marhaság! Amit látnak a kedves szülőtársak, az az a normális (?) leterheltség, amit a szemünktől elzárva az iskolában kapnak a tanulók! Ez az, amit már rég óta hangoztatok én is, hogy hihetetlenül leterheltek a srácok, rengeteg a fölösleges, soha nem használandó tananyag, a gyakorlati készségek pedig sehol. Ez nem az iskola, mint inkább a rendszer hibája.

Kisebbik, hatodikos általános iskolát végző gyermekemnél egy két nappal később, egy teljesen már rendszerben indult meg az oktatás. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy sok esetben súlyos szövegértési problémával küzdöttek a szülők! Nem a srácok, a szülők! Kifejezetten örültem, hogy itthon lehettem, amikor ez az egész beindult, mert szükség volt azon minimális képességemre is, hogy a technikai nehézségeket megoldjuk. Csendben mosolyogtam magamban, hiszen mindig az a vád ért, mint pasit, hogy „jó lesz az még” címszóval semmit nem dobtam ki. Így volt usb kamera, volt nyomtató, szkenner, stb.

Azt is megállapítottam, hogy ez alatt a három hét alatt többet fejlődtek gyermekeim informatikából, mint eddig összesen. Mire ennek a zűrös időszaknak vége lesz ki is lehet húzni az oktatásból ezt a tantárgyat! Persze csak vicceltem! Vagy nem…

Csak azért nem írom csupa nagybetűvel azt, amit a következőkben szeretnék, mert újságban illetlenség, de vegyék úgy! Minden elismerésem a pedagógusoknak. Ebben a két iskolában egész biztosan. Ilyen türelemmel, megértéssel kezelni a helyzetet teljességgel méltó, a nagybetűs pedagógusokhoz illő. A sok aggódó és kétségbeesett szülőt kezelni, az értetlenkedő gyerekeket információval ellátni, miközben egy tananyagot kell nekik teljesen új módszerekkel oktatni, ráadásul nekik is most kellett programokat megtanulni, nos ez több, mint emberi! Nem tudom elégszer leírni számukra, hogy köszönöm, köszönjük! És még egy apróság: még arra is volt lelkierejük, hogy a következő üzenetet eljuttassák: hiányoztok…

Döbbenek

Másról sem olvasok, mint, hogy mennyire borzasztó ez az otthonlét. Hogy mennyi unatkozó és ostoba ember van!? Én speciel, napi két órát spórolok az utazás elmaradásával. Ebbe bőven belefér az, ha kedvet érzek az ablakpucoláshoz (jelzem kedvem nem volt, de ráfért), a takarítás és esetenként még a főzés is. Nem fordulok magamba, hogy nem mehet ki, pedig imádom a tavaszt, hogy egyre melegebb az idő. Nem keresek extra tevékenységeket ahhoz, hogy ne dilizzek be. Eleinte még ahhoz a hülye dologhoz is kedvet éreztem, hogy kommenteket írjak a közösségi oldalakon. Erről azonban hamar letettem, amikor jobb híján a véleményemért kizártak egy, kapaszkodjanak meg, kerékpáros csoportból, csak mert azon nemtetszésemnek adtam hangot, hogy ha azt kérik maradj otthon, akkor tedd is azt, ha nem kell munkába járnod. Túlélem persze ezen kizárást, és azt is hogy milyen egyszerű emberek vannak, oviba illőek, mert valaki ellentmond nekik rögtön jelzik az adminnak, aki pont olyan ostoba, mint a többi.

Mára már arról is leszoktam, hogy elolvassam a kormánypárti kontra ellenzéki véleményvezérek ellentmondást nem tűrő közösségi média béli megnyilvánulásait, hiszen még mindig nem fogjuk fel, hogy a párbeszéd az nem az, amikor szóltam és a többinek kuss, hanem amikor megpróbáljuk a másik gondolatmenetét, tetteit is végig gondolni. De magyarok vagyunk, ez nem divat. Az összefogás is szerintem csak képmutatásból működik, tisztelet a kevés számú kivételnek.

Azt hiszem ezeknek az embereknek van valóban annyi ideje, hogy unalomból posztolgatnak alaptalan, hiteltelen, értelmetlen dolgokat.

Szóval, kösz, jól vagyok, jól viselem a bezártságot. Lefoglalom magam, tornázok, olvasok, takarítok, főzök, mosok, tanulok a gyerekekkel, ha kell, segítek másoknak, próbálok ember maradni ebben a valamiféle masszában, ahol még mindig nem vesszük észre, hogy mi miért történik… Velünk… a Földdel.

Ugye nem vagyok egyedül?