Potyautas a vonaton II. rész

Pár nappal ezelőtt közöltük jelen írás első részét. Megváltozott munkaképességű emberekkel beszélgettem egy budapesti irodában, amelyet egy debreceni cég működtet. A „Rehabosok” életébe igyekeztem bepillantást nyújtani. Közben az is eszembe jutott, hogy a mai világban mentálisan egyre közelebb kerülünk az ő világukhoz, annyira rohanunk, hogy a teljesítés közben észre sem vesszük, hogy belerokkanunk az életbe. Egyre többen szállunk majd fel arra a vonatra, amelyet Marika említ ennek a befejező résznek a végén. Mielőtt elolvassa Kedves Olvasó ezt a részt, kérem,

hogy vegye előrébb az előzmény elolvasását, mert csak így nyer majd értelmet igazán.

Milyennek gondolnátok a számotokra ideális, jó munkahelyet?

Piroska válaszolt először: számomra itt nagyon pozitív, hogy személyre és betegségre szabva adnak munkát, Jutka hozzá teszi: nekünk mindannyiunknak fontos, hogy érezzük, valami fontosat teszünk, számítanak ránk és ezt még estleg el is ismerik. Hja – kiállt fel Ilonka, nekem volt olyan munkahelyem, ahol jutalékos rendszerben dolgoztattak, de amikor fizetésre került a sor, inkább kirúgtak, semmint hogy fizetniük kelljen!

Számomra érdekes, hogy nem a kulturált környezet szerepelt az első helyen, nem említették a liftet, a mozgáskorlátozott mosdót…

Mindennél fontosabb számunkra, hogy a csapatunk legyen jó, hogy számíthassunk egymásra – mondja Márta.

Itt együtt dolgoztok „normális” munkavállalókkal is. Hogyan viszonyulnak hozzátok és fordítva?

Emma válasza: A jelenlegi helyemen abszolút elfogadóak és megértőek.

Rettentő empatikusak, segítőkészek és ezt most nem csak a munkára értem. Tisztelem és becsülöm őket, valamint hálás vagyok nekik, amiért segítenek és támogatnak. Az a jó – mondja Jutka -, hogy megértik, hogy képtelen vagyok ennél több órában dolgozni, ehhez gyenge, fáradékony vagyok. Marika úgy érzi, hogy nem fogadják el…

Nos, igen. Ez a betegség. Legtöbbjükből sugárzik a kishitűség, az önbizalom hiánya. Nem tudják felfogni, hogy micsoda nagyszerű dolgot tesznek magukkal, maguknak, hogy az otthoni nyavalygás helyett eljárnak dolgozni, beszélgetnek egymással, élnek és majdnem olyanok valójában, mint egy 100%-os munkavállaló.

És hogy érzitek, az állam mennyire segít?

Az állam igyekszik segíteni a rokkant betegeken, hogy valamilyen formában ne vesszenek el teljesen – mondja Ágota. De nem könnyű, sok olyan támogatást nem ad meg, ami az anyagi helyzetemen könnyíthetne, például a közgyógyellátást, és utazási, bérlettámogatás – replikáz Marika. Emma hozzáteszi: régebben jó volt, majd megszigorították, kevesebb lett a pénz és a közlekedési támogatást is megvonták, igen. Piroska is hozzá teszi a magáét: elég nehéz az állami rendszerben élni, iszonyatosan bürokratikus. Szerintem ez is nagyon emberfüggő – mondja Márta – van ahol nagyon kedvesek és segítőkészek, többet tesznek értünk, mint elvárható, de van olyan hivatal, orvosi bizottság, amelyiknél darab-darab vagyok. Nem érdekli az ember, a sorsa, csak letudja amit le kell.

Sajnos ismerjük a hazai bürokráciát, gondolom magamban. De ezeknek az embereknek az ügyintézési útvesztőjét még meg kell szorozni legalább kétszer háromszor ahhoz, hogy érezzük, mit kell végig csinálniuk. Mert azon túl, hogy betegek és orvostól orvosig járnak, bizottságok előtt kel bizonyítaniuk, hogy valóban betegek, szakvéleményt beszerezni innen-onnan, ha dolgozni akarnak mehetnek a kormányhivatalba papírért, majd vihetik azt vissza. Mindezt fájós lábbal, derékkal, remegve az idegességtől.

Nyoma sincs annak, hogy valaha a rendszer átállna elektronikus ügyintézésre. Ráadásul nekem, földi halandóként olyan bonyolultnak tűnik, hogy ki az, aki rehabos és jár neki a rehab kártya – ami mellesleg semmire sem használható -, ki az, aki szimplán le van százalékolva, pontosan ki hány órát dolgozhat, mert ez is meg van szabva.

Egyszóval, minden elismerésem ezeknek a nőknek és férfiaknak. Mindenkinek vannak gondjaik és mindig azt hisszük a sajátunknál nincs nagyobb! De van, kérem szépen, mindig van, akinek nehezebb, és ezért rossz, ha nem egymást segítjük, hanem elmegyünk a másik mellett, mogorván, leszegett fejjel. És amikor feltettem a kérdést, mi a legnagyobb problémátok? igen meglepő volt, hogy nem jött elő a politika, de egytől egyig azt mondták: én, saját magam! Persze a pénzen, a támogatásokon túl. A legfájóbb volt azt hallani, amikor Piroska azt mondta: soha nem fogom elfelejteni a korábbi életemet, a munkaköreimet, amit mindig szerettem, imádtam, de már nem dolgozhatok benne.

Érdekes volt érezni, hogy pont olyanok, mint a hétköznapi emberek – mert azok -, van aki optimista, van aki ború látó a jelenlegi helyzetét és a jövőjét illetően. De dolgoznak! Akarnak! Becsüljük és támogassuk őket ebben.

Marika, valamikor a beszélgetés közben azt mondta nekem: Tudod, így 60 évesen, betegen már „potyautas” vagyok a mai jól teljesítő, jól működő reformokkal megtámogatott vonaton. Úgy élem meg, ez a világ már elment mellettem.

Biztos vagy ebben Marika?