Na de miből lesz itt a cserebogár?
Tudom, tudom, a mondás nem így szól, hanem hogy miből lesz a cserebogár? Szokás ezt mondani az ifjú tehetségekre, vagy egyszerűen arra, aki szeretettel, szenvedéllyel végzi munkáját. De már esélytelen cserebogarat találni…
Nincsenek szakemberek! Igen, kiöregedtek, kivándoroltak (ennek okait inkább hagyjuk), vagy eltűntek, mert a multiknál biztosabb havi megélhetést találnak.
Nincs se asztalos, se villanyszerelő, se burkoló, se egy mester aki egy-két apróságot megcsinálna a ház körül. Aki van, az ugyan hirdeti magát, de ha keresi az ember nem jelentkezik, ha megígéri hogy jön, nem jön…
A kis munka már nem munka! És ez a legnagyobb baj. Pedig erre is van egy közmondásunk:
aki a kicsit, … Ha komplett felújítást akarunk rájuk bízni, akkor esetleg szóba áll az emberrel, de se a minőségre, se a határidőre nem vállal semmi garanciát. Akkor mire? Akkor minek? Tudjuk jól, most pörög az ingatlanpiac, így a „mestereknek” van munkája, így a kis meló, nem meló. Vagy horrorisztikus álmon. Ez a rövid távú magyar gondolkodás. Ne csodálkozzék egyik sem, ha majd ő kuncsorog én intek be!
Térjünk vissza a cserebogárra: midőn abban az állapotban kínlódtam, hogy honnan is akasszak le egy szakembert, kinéztem az ablakon és egy ipari tanuló iskolát, manapság szakképzési centrumnak nevezett intézményt pillantottam meg. A szakmák éjszakáján már látogatást tettem benne, amikor is ifjú diákok mutogatták képességeiket. És ekkor hasított belém a felismerés és a lehetőség, amely szerintem mindenki hasznára válhat.
Ifjú tanulóink, tanuljanak bármit is, az iskolában a tanműhelyekben gyakorolnak. Évről évre ugyan azt, ugyan azokkal az anyagokkal, mechanizmusokkal. Nyilván így megismerik a szakma alapjait, talán még gyakorlatot is szereznek, de az életben felmerülő számtalan problémát nem. Így aztán gondolnék egy merészet és valódi munkákba vonnám a diákokat, gyakorlatként.
Technikai szervezés kérdése egy ilyen rendszer működtetése, de a fiatalok, természetesen az oktató tanáraik vezetésével gyakorolhatnának, villany-, víz-, gázszerelést, kárpitozást, famunkákat, bútorszerelést, stb. Cserébe az, aki igénybe veszi ezt a szolgáltatást, az iskola alapítványát kellene támogatnia. Nyilván még rengeteg apró részlet hiányzik ebből az elgondolásból, de a házunkban lakó öreg néninek nem kellene állandóan valakinek kuncsorognia, hogy egy kapaszkodót felszereljen a WC-be és a kádhoz, hogy azokat rendszer szerűen használhassa, vagy másik bácsinak, vagy hozzá nem értő újságírónak villanyt szereljen, vagy csak egy csapot kicseréljen, kifesse a lakást.
Így tényleg az életben tanulnának, valós problémákat oldanának meg, felkészülve arra, hogy később kisiparosként működjenek, enyhítve ezzel a lassan krónikussá váló szakemberhiányt.
Mindenki jól járna, és a cserebogár is megmaradna (sic!).
